harminchárom helembai halász

kifog harminchárom helembai halat
a homokbányába temeti el őket
az üregek közt nem látnak nem hallanak
a helembai szabad halak
a bányában a ködben tapogatóznak
a harminchárom helembai halász mindeközben
a tutajával csorog le a dunán, az ipolyon is túl
szabad nekik, a jelzésekre fittyet hánynak
az országhatárok csak vonalak nekik
a helembai halak a bányából
a szőlőkön, a pincéken, a töltésen keresztül
a folyómederbe visszamásznak
a partifecskék, a gyurgyalagok
az eszköz nélkül kivájt üregekbe bújnak, a túlpart előtt
a szigeten a narancsligetben dézsmálnak
a helembai halászok feleségei, férjei
a kavicsok, a jelzések a parton csak forognak
mint sípok, csengők, rezegnek a széllel
az elnyomás, a pusztítás formái
a párbeszéd emlékei, lehetőségei
fényérzékeny, elmúló lenyomatai:
harminchárom helembai halász üldögél egy széken,
ruhájuk pigmentté szublimált méreggel festett szövet
nehéz vörösbort, fröccsnek való fehéret isznak, az iszapban
kisütik a harminchárom helembai halat, szemben velük
hol a király ül, hol az érsek, a káptalan,
a békekonferencia, a határkijelölő bizottság,
a vízügyi főosztály tagjai vetítik le, olvassák be mindet,
hidakat képez vagy elválaszt, épít és pusztít
a tájban minden fejlemény:
harminchárom, harminckettő, tizennégy
mind kevesebb halász hal tekintet
tartja meg, fogy az idővel, múlik el