performansz
Az egyén hatalmi rendszereknek való alávetettségét, s így a szubjektum alávetettségét a társadalmi nyomás egyes formáinak – mely ráhatás a befogadói attitűdöt, s magát a szubjektivitást kérdőjelezi meg –, Foucault a ,,a szubjektum haláláról” írt értekezésében fejti ki. A hatalmi rendszer elsősorban azzal hat az egyénre, hogy olyan rendszerezési formákat kínál, amelyekkel az egyén végső soron alárendelődik a hatalomnak, s ilyen módon kiszolgáltatottá válik. Amikor a civilizálódás új, a hatalom által szabályozott társadalmi formákba tömörödik, az egyéni kezdeményezés már nem tud érvényre jutni. A kapitalizmusra jellemző a gyors termelés és az abba vetett hit, hogy minden dolog pótolható – így oltja ki a két entitás, a rendszer és az ember egymást, ami mégsem egyenlő nullával. Ennek elidegenedett leletei az elhagyatott terek, a különböző hulladékok sokasága, melyben az ember maga is a rendszer által kitermelt hulladékká válik. Ebben a performanszban ezt a paradoxont igyekeztem kifejezni. Az ember organikus léte a kezek dinamizmusában, teste rendíthetetlen, örök hovatartozásában, a vászon természetességében jelenik meg. Az identitás elkendőzése, leszorítása, a műanyag, a szemét, a fekete szín használata a pótolhatóságot, az identitás s ezáltal a szubjektum személytelenségét fejezi ki. E kettő ellenpontja, illetve dinamikája alkotja a képeken belüli drámát, ezt erősíti a hanganyag mesterséges intelligencia és az emberi hang közötti kontrasztja.